Mivel továbbra sincs túl nagy lefedettsége az RTL II-nek, és sokan nem tudják követni az ősz legszórakoztatóbb, egyben legbizarrabb hazai realityjét, elménk épségét kockáztatva hősisen megnéztük a következő részt is, hogy ne maradjunk le nagyon a romantikus lelkületű énekes erotikus kalandjaiban.

Azzal nyitunk, hogy Erikát és a meglehetősen slampos kinézetű Katót viszi randira a buzukis playboy. Utóbbi épp egy vetélytársnőjét ócsárolja, annak büdös a szájáról értekezik, ami csak azért különös, mert ő maga elhízott, ízléstelenül kifestett, igénytelen, műszempillás, szájpiercinges nő, és rejtély, miképp maradhatott műsorban. Az sem segít rajta, hogy valószínűleg egyszer részegen elveszett egy fogadást, ugyanis láthatóan kezdő, külvárosi tetoválók kísérletezhettek hosszan hátán és karján, míg horkolva aludt egy fél napot.

A következő jelentben indiánok támadnak a tisztáson bóklászó trióra, majd a sátortáborba mennek. Itt lesz látható az epizód legviccesebb jelenete, mert a szemüveges indián, aki Delhusa maga, illetve az Erika nevű szőke nő épphogy felmásznak a lóra, már esnek is le a magasból a túloldalon. Az I Love Gjoni főszereplője egy darabig a porban hempereg, nem tudni, a fájdalom vagy a szégyen miatt nem tápászkodik fel. „Térddel érkezett az ágyékomba, könyökkel a vállamba, csillagokat látok” – panaszolja keservesen. Ilyen baleset nem éri az ember a Szentvakondtúrási kultúrház tíz centi magas színpadán…

Amikor aztán az albán amorózó az igénytelen külsejű Katóval kezd incselkedni, Erika pityeregni kezd, ez a büntetés azért, mert Gjont átölelve a lovon olyanokat mondott, mint „a három test szinte eggyé lett.” Már percek óta nem röhögtünk, így jól jön, mikor az aggodalmas férfi halál komolyan megkérni az indiánnak öltöztetett, látszólag szerelmes, de legalábbis azt jól eljátszó lánytól: „Szőke Lazac, könnyezel, mi fáj?”

Utána újabb nyálkás szövegek jönnek („nézz rám, látom a szemedben a szerelmet, az odaadást”), majd végül a túl sok érdeklődést nem mutató, de rosszabbul kinéző Katót választja Delhusa, nyilván azért, hogy féltékennyé tegye a szőkét. Az persze sír, zokog szegény nyomorult, majd elvánszorog egy üres sátorba, ha már Szép Hang nem őt invitálta a wigwamba.

Szőke Lazac szenvedéseit csak fokozza másnap a rivális luvnya, aki átballag, és arról tájékoztatja, hogy „kis kifliben, nagy kifliben” aludtak Gjon művész úrral, akinek mellesleg „totál selymes a bőre.” Az előző részben Jézushoz hasonlította valamely háremhölgy – legközelebb kiderül, hogy a Proxima Centaury rendszer küldötte, aki a világbékét hozta?

Időközben a villába levél érkezik, és kiderül, hogy Tünde és Violetta sem észkombájn. „Levél, ez nekünk jött?” – kérdik egymástól, amikor elvileg csak ők vannak az ingatlanban (meg a félbolond Pákó és vagy húsz stábtag, de ezt ugye nem látjuk.) Randira mennek ők is az albánnal, aki tópartra viszi őket, majd vízisízve érkezik. „Csak egy pillantást vetettem rájuk, és láttam, el vannak bűvölve” – dünnyögi önhitten. (Itt jegyezzük meg, hogy korához képest az énekes meglehetősen fitt, ügyesen vízisíel, csak az a fránya egó, ugye.)

Tóparti, gyertyafényes vacsora jő, Gjon és két nő a színen. Olyan szép szövegeket hallunk, mint „aki nem adja a szeretetét, az vagy spórol, vagy nincs neki”, majd a két nő közül megint azt viszi magával szobára, aki semmiféle érdeklődést nem mutat iránta, jól kitolva azzal a szerencsétlen nyomorulttal, aki épp egy perccel korábban vallott szerelmet. Tünde nemtörődöm hozzáállását egyre nehezebben tolerálja Vízen Sikló törzsfőnök, mert ilyet mond neki: „Ha valaki így mondaná, hogy érzek irántad valamit, azt mondanám, lófasz a seggedbe!” – ami legalábbis meglepő egy érzelgős trubadúrtól.

A nők között egységfront alakul ki, hárman jobban utálják Tündét, mint a másik kettőt vagy saját magukat. „Nem aludt vele… ha pofára esne Tünde, de szeretném!” – ilyeneket mondanak egymásnak ezek a szegény, féltékeny, meggyötört asszonyok, hát szabad így furkálni másokat? Keleti Andrea kimarad az intrikából, de nem rejtegei bájait:

Eztán már csak a hagyományosan giccses és nyálkás fényceremónia van hátra, csodálatos mondatokkal, olyan szövegekkel, amelyek Alekosz Csajozási Nagykönyében is megállnák a helyüket. „Úgy izzítottátok fel a bennem lévő vágyat, mint egy fénylő meteor” – jelenti be szertartásosan Gjon, majd marad az asztronómiánál: „Úgy hívsz magadba, mint egy fekete lyuk a körülötte kavargó anyagot” – magyarázza egy nőnek. Talán a benne lévő sötétségre célozgat?

Fényceremónián fényes szövegek kellenek, ez világos. „Mindketten fáklyák vagyunk, de kioltanánk egymást” – közli végül a bolondozó bárd a műszempillás, tetovált, kövérkés asszonnyal, Katóval, aki nem tűnik nagyon döbbentnek, pedig vége a luxusnak, mehet haza. Némi szerkesztői utasításra Gjon végül csak megszívatja a nőket, mert azt a kettőt, akivel nem hált, simán továbbengedi, a két kiválasztottal pedig szívózik egy darabig (bár nem tiszta, mi jobb, maradni vagy menni.)

Derűs pillanat marad a végére is: „Félsz, hogy elveszítesz?” – kérdezi Gjon a fekete hajútól, a public enemytől, bizonyos Tündétől, akit nem nagyon izgat a popénekes személye, nem is tudni, mit keres a műsorban. A nő láthatóan alig bírja visszatartani feltörő röhögését a színjáték láttán, szemlátomást nem retteg attól, hogy elveszti a buzukis embert.

Mit is mondhatnánk még… idézzük csak a főhőst? „Menjünk, koccintsunk a szent tehén tejével, a szeretet erejére.”